Fejezetek egy önéletrajzból

- emlékezés és folytatás -

II.

Mindkét szülői ágon a nagyszüleim parasztemberek voltak, földművelésből és állattartásból éltek.

            Anyámék egy falusi bálon ismerkedtek meg. Apám rendőr volt akkor és egy társával benéztek a bálba.

Az ismeretségből hamarosan házasság lett. A szüleimnek két házasságkötésük volt, egy polgári és egy egyházi. Úgyis mondhatnám, hogy a kor szokásainak megfelelően. Az egyházi házasságkötés titokban zajlott, mondhatnám, ez is a kor szokásaihoz igazodóan.

Apámnál ennek az indokoltsága kétszeresen fennállt, mivel rendőr volt, neki az egyházi házasságkötés a szolgálati viszonyából kifolyólag is tilos lett volna.

Ne felejtsük, az ötvenes években vagyunk!

Aztán jött az életükben 56, apám ekkor leszerelt a rendőrségtől.

Aztán jöttem én.

x x x

Négy kiló harminc dekával jöttem a világra 1958 őszén. Többek elmondása szerint igazi vasgyúróként. A körzeti orvos ezért sem akarta elhinni, hogy megkaptam a járványos gyermekbénulást.

            Aztán megkezdődött a kálváriánk. Budapestre kerültem a Szent László Kórházba, majd az ORFI, végül a Budai Területi Gyermekkórház következett.

            Anyám néhány nap alatt megőszült. Közel negyven évig festette a haját.

x x x

A középiskolás osztálytársaim, ha akarták, ha nem, kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy mit jelent az, ha egy épület nem akadálymentes. A gimnázium kétemeletes volt, egy fél emelet tizenkét lépcsőt jelentett, a másodikra fölmenni negyvennyolcat. Vándorló osztály voltunk, ami azt jelentette, hogy minden óra másik teremben volt. Naponta több mint kétszázötven lépcsőt kellett föl-le megtenniük velem.

            Még szerencse, hogy fiús osztály voltunk, tizenöt fiú és hét lány (heten voltak, mint a gonoszok). Azért a lányokban is volt cufla! Hárman megkaptak a kerekesszékkel és egy emelet meg se kottyant nekik.

x x x

Az osztálytársaimon és a barátaimon kívül leginkább apám tudta, hogy mit jelent kerekesszékkel lépcsőzni. Huszonhat éves koromig magasföldszinti lakásban laktunk, aztán jött a középiskola, majd az egyetem, az egyebekről már nem is beszélve.

            Az egyetemen lépcsőzni kellett ahhoz is, hogy a liftig eljussunk.

            Ennyi lépcsőzés után talán nem véletlen, hogy negyvenéves koromra lépcsőfóbiám lett.    

x x x

Kilenc-tízéves lehettem, amikor apám kezembe adta Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúkat, hogy olvassam el. „Ez az a regény, amit ha ötévenként elolvasol, rájössz, hogy minden életszakaszodban más oldaláról döbbensz rá a világra”- mondta. Aztán néhány hónapig ő adogatta kezembe a könyveket. Később már én is tudtam, hogy hová kell nyúlnom egy-egy könyvért.

            Különböző időszakaszaim voltak, volt, amikor csak orosz klasszikusokat olvastam, majd jött a francia, az angol, a német, amerikai, a nyolcvanas évek elején a „kis” nemzetek írói, költői, a csehek, a lengyelek… Túlzás nélkül állíthatom, még be se fejeztem az egyetemet, a klasszikusok többségét olvastam.

            Az egyetemi évek alatt kezdtem el olvasni a maiakat, elsősorban a magyarokat (Pilinszkyt, Csoórit, Nagy Lászlót, Örkényt, Déryt…). Ebben az irányultságban nagy szerepe volt a barátaimnak, akikkel kölcsönösen inspiráltuk egymást.

            Apámnak mellesleg igaza volt, A Pál utcai fiúkat valóban többször elő kell venni. Apám megadta nekem az olvasás örömét, azt, ami a sérült emberek többségénél, mint általában az embereknél, hiányzik.

x x x

A középiskolában Szabó András tanár úr apám hatását csak fokozta. Ez a tanárember is tudott valamit, amivel rabjává tett bennünket az irodalomnak, a filmnek, a színháznak. Akarva akaratlanul még azt is elérte, hogy délutánonként, esténként, de olykor még az óraközi szünetekben is Thomas Mannt, Tolsztojt, vagy éppen Svejket olvastunk

            Szabó tanár úr nem igazán tanított bennünket, hanem világlátás adott, a tanulás és az eligazodás módszerét adta a kezünkbe. Azt, hogy hogyan kell jegyzetelni, tőle tanultam, és ennek bizony a mai napig hasznát veszem.

            Alighogy befejeztük a középiskolát, fiatalon, alig negyvenévesen meghalt.

x x x

Érettségi után volt egy „sikertelen” jelentkezésem az egri tanárképző főiskola angol szakára. Valószínűleg én is hibáztam, de a tanácsadóim se voltak toppon. Egy a lényeg, hogy a felvételi félidejében egészen véletlenül derült ki, hogy ezen a szakon nincs levelező tagozat. Így egy évem kimaradt érettségi után.

            A következő évben az ELTE Állam- és Jogtudományi karára jelentkeztem, sikeres felvételi után levelező tagozaton elkezdtem az egyetemet. A technikai feladat ismét az apámra hárult, ő vitt és hozott a konzultációkra, a vizsgákra.

            Ez a közel öt év egy fantasztikus időszak volt. Rengeteget tanultam, rengeteget olvastam, ekkor kezdtem el komolyabban írni, írással foglalkozni Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg az egyetemen, olyan előadóim és vizsgáztatóim voltak, mint Lenkovics Barnabás (a későbbi állampolgári jogok biztosa), Mádl Ferenc (a későbbi köztársasági elnök), Vékás Lajos, Németh János (későbbi alkotmánybíró), Schlett István, Szegvári Péter és Névai László.

x x x

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, az egyetemen a legtöbb előadó úgy beszélt, mintha a szocializmusnak mindjárt vége volna, vagy nem is létezett volna.

            Éppen ezért volt furcsa és meglepő, mikor az egyik előadó azt mondta nekem, hogy Szabó elvtárs. Ott abban a közegben ez annyira idegen volt, hogy majdnem elnevettem magamat.

(folyt. köv.)